A magyar demokrácia romokban

Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke valamint pártja a Fidesz kezében van a parlamenti mandátumok kétharmada. Ennek birtokában most teljes mértékben átalakítják az országot. A kanadai-magyar történész, Balogh S. Éva jegyzi a Hungarian Spectrum nevű, nemzetközileg elismert blogot, ahol az orbáni Magyarország politikai tájképét vázolja fel.

December 13 2011 Text: Balogh S. Éva

Október végén az Associated Press arról számolt be, hogy az ismert német karmester, Christoph von Dohnanyi, Dohnányi Ernő (1877-1960) magyar zeneszerző unokája, lemondta fellépéseit a Magyar Állami Operaházban, mivel „nem kíván olyan városban fellépni, amelynek főpolgármestere az egyik színház vezetését két ismert, szélsőjobboldali antiszemitára bízta.”[1] 

Balogh S. Éva angol nyelven jegyzi a nagy nemzetközi figyelmet élvező, Hungarian Spectrum nevű blogot. 1956-ban fiatal diákként hagyta el Magyarországot, miután a szovjetek leverték a kommunistaellenes felkelést. Kanadába vándorolt, majd később az Egyesült Államokba költözött, hogy tanulmányait folytathassa. A Ph.D. fokozat elnyerése után kelet-európai történelmet tanított, és a Yale Egyetem dékánjának is kinevezték. Publikációi a két világháború közti Magyarországgal foglalkoznak. 2011 októberében többedmagával alapította meg a Kanadai Magyar Demokratikus Kartát.

 

A budapesti színházrajongók – akik sokan vannak a kilencvenegynéhány színházat számláló városban,– tüntetést szerveztek, melyen követelték, hogy a főpolgármester vonja vissza a szakmai bizottság ajánlása ellenében hozott döntését. A két szélsőjobboldali antiszemita kinevezése politikai döntés volt, melyet valószínűleg Orbán Viktor miniszterelnök utasítására hoztak. Ha politikai céljai úgy kívánják, Orbán nem riad vissza a szélsőjobboldal megbékítésétől és a velük való együttműködéstől sem. Ahogy Al Kamen nemrég a Washington Postban írta, „Orbán Viktornak nem fűlik a foga a demokráciához.”[2]

Nem csak az amerikai megfigyelők tartják Orbán miniszterelnököt demokrácia-ellenes autokratának. Hasonló vélemények hallhatók Európában is. Ian Bremmer a The Financial Times-ban jegyezte meg, hogy „Orbán úr letért az egész Európai Uniót megalapozó antik görög útról, a demokráciáéról.” Bremmer arra panaszkodik, hogy az Európai Unióban nem csak „a tagállamok fiskális politikáját ellenőrző intézmények hiányoznak, … de nincs is olyan intézményi vagy jogi eszköz, mellyel az EU betartathatná a szabályokat”, melyek garantálnák a demokráciát és az állampolgári szabadságjogokat.[3] Jan-Werner Mueller ugyanezt említi a The Guardianban. Minden figyelem a pénzügyi válságra irányul, s közben senkit nem érdekel, hogy „mi folyik Budapesten – a jogállamiság lebontása, az ellenzéki média szisztematikus meggyengítése, egy új és sok tekintetben autoriter alkotmány megszövegezése – mely sokkal inkább megkérdőjelezi az európai integrációt, mint az euró bármely problémája”.[4]

Mi történt? Hogy történhetett? 1989-’90-ben Magyarország volt a korábbi szocialista országok példaképe, ahol a rendszerváltás a korábbi rezsim képviselői és az ellenzék közti kompromisszum segítségével, súrlódás nélkül ment végbe. A békés átalakulás azért volt lehetséges, mert a csírázó többpártrendszert 1956-ban szovjet katonai segítséggel eltipró Kádár-rezsim akkor már nem volt kemény diktatúra.

Ami 1989-’90-ben előnyt jelentett, később akadállyá vált. Az előkészítő tárgyalásokban csupán pár tucat ember vett részt. Bár a régi, 1949-es sztálinista alkotmányt teljesen átírták, annak alapvető pontjairól nem zajlott nemzeti konzultáció. Az emberek jobb egzisztenciára vágytak, az ország politikai berendezkedése másodlagos volt a szemükben.

Így érkezett a csalódás is, mivel a demokrácia létbizonytalanságot, jelentős életszínvonal-csökkenést, magas munkanélküliséget és mindenek tetejében hajléktalanságot is hozott magával. Csupa olyan dolgot, amihez a magyarok nem szoktak hozzá. Ez történt húsz éve, és az emberek továbbra sem érték el azt a prosperitást, amit a ’80-as évek végén kezdtek remélni. Ehelyett egyik megszorítás a másikat követte, mivel az új politikai elit tapasztalatlan vagy felelőtlen volt. Néha mindkettő egyszerre.

A választóknak ma már több mint 50%-a nem tud olyan pártot megnevezni, amelyre leadná szavazatát, míg a másfél évvel ezelőtti országgyűlési választásokon 52,73%-uk voksolt Orbán Viktor pártjára, a Fidesz-KDNP-re. Az elsöprő erejű győzelem a parlamenti mandátumok 67,88%-át jelentette számukra. Ezzel teljesült Orbán álma, a kétharmados többség, mely lehetővé tette számára, hogy teljesen átalakítsa az ország politikai szerkezetét. A legtöbb ember valószínűleg nem ismerte fel, mekkora veszélyt jelent az ilyen hatalmas többség a demokráciákban nélkülözhetetlen fékek és ellensúlyok rendszerére. Megelégelték, hogy ígéret földjére vágyakozzanak, amely különösen a pénzügyi válság nyomán egyre elérhetetlenebbnek tűnt. Elegük volt a reformokból, és hallani sem akartak megszorításokról. Orbán pedig azonnali belépőt kínált a Paradicsomba.

Olyan rosszak volt a 2002 és 2010 közti szocialista-liberális kormányok. Dehogy. A lakosság azonban túl sokat várt tőlük, és az ellenzéki Orbán Viktor könyörtelen és gonosz nyomást gyakorolt rá. A kormány elleni szüntelen támadásban Orbán kifejezésre juttatta alapvető politikai filozófiáját. Amikor April H. Foley, aki 2006 és 2009 közt volt az Egyesült Államok magyarországi nagykövete, felhívta a figyelmét arra a tényre, hogy a demokráciában az ellenzéknek az a feladata, hogy kompromisszumokat dolgozzon ki a kormánypártokkal, Orbán azt felelte, hogy ez így lehet nyugaton, de nem Magyarországon, ahol csak egyetlen politikai cél létezik, a választási győzelem.

Győzött is, mégpedig akkora különbséggel, hogy most azt tehet, amit akar. Az egész országot a feje tetejére állíthatja, és ha „nem fűlik a foga a demokráciához,” akár fel is számolhatja azt. Ezt végzi most Orbán Viktor több száz lelkes követője segítségével, akik lélegzetvisszafojtva várják, hogy eljöjjön az ő idejük.

Voltak persze ballépések, de ezek a „tévedések” főleg a gazdasági és pénzügyi ágazatban adódtak. Ennek az volt az oka, hogy az általa és az ő gazdasági „jobb kezének” nevezett Matolcsy György, gazdaságért felelős miniszter által kidolgozott tervet nem tudták végrehajtani az Európai Unió ellenállása miatt. Nem engedték meg, hogy növekedjen a hiány. A kormány így rögtönözni kényszerült banki adókkal, a magánnyugdíjak államosításával, adók csökkentésével és emelésével.

A 2010 áprilisa óta bevezetett többi változtatást előre kitervelték, és az utolsó részletig kidolgozták. Anélkül, hogy a részletekbe belemennénk, Orbán Viktor olyan kormányzati struktúrát és politikai rendszert épít, melynek vajmi köze van a demokráciához. Az így kialakuló rendszer jelentősen centralizált jellegű; az állam lép a helyi önkormányzatok helyére. A kórházakat és iskolákat jóvátétel nélkül államosítják. Ez a lépés alkotmánymódosítást kíván, amelyet a kétharmados többség birtokában gond nélkül végre lehet hajtani. Az elmúlt bő egy év során legalább négyszer vagy ötször változtatták már meg az alkotmányt.

Az Alkotmánybíróság hatáskörét jelentősen megkurtították, összetételét öt új, Orbán Viktor által személyesen kiválasztott bíró kinevezésével felhígították. Szintén a miniszterelnök nevezi ki az új hivatal fejét, amely kiválasztja majd azokat az új bírókat, akik helyébe lépnek a most távozni kényszerülő közel 300 bírónak, mivel kötelező nyugdíjkorhatárukat 70-ről 62 évre szállították le. Az ügyészség azóta van a Fidesz kezében, hogy 2002-ben Polt Pétert tették meg legfőbb ügyésznek.

Orbán Viktornak sajátos elképzelései vannak az oktatás szerepéről is. Általánosan elfogadott tény, hogy minél jobb oktatásban részesül a lakosság, annál sikeresebb lesz a társadalom és a gazdaság. Orbán és politikustársai azonban más úton járnak. Az iskolaköteles életkor felső határát 18-ról 16 évre csökkentik. Megszorításokat terveznek a felsőoktatásban is, hogy kevesebb diák járhasson majd egyetemre és főiskolára. Orbán maga sem entellektüel típus, így gyanítható, hogy megveti a bölcsészettudományok iránt érdeklődőket. „Munkaalapú társadalomról” beszél, és olyan jellegű fizikai munkákat sorol fel példaként, melyek Magyarország felvirágzását hozzák majd el. A 21. században, egy viszonylag jól fejlett ország miniszterelnökének szájából ez meglehetősen retrográd gondolatként hangzik.

Milyen társadalmat képzel el Orbán Viktor erőfeszítései gyümölcseként? Először is olyat, melyben ő és a pártja még sok éven át hatalmon marad. Ezt már 2008 szeptemberében, egy válogatott közönség előtt elhangzó beszédében világossá tette. Itt festette fel elképzelését egy új Magyarországról, melyet egy „központi hatalom”, a kormánypárt irányít majd évtizedeken keresztül. Véleménye szerint a „duális hatalom”, az a politikai rendszer, melyben komoly szerepet játszik az ellenzék, csak felesleges pörlekedéshez vezet, mely útját állja a hatékony kormányzásnak. Röviden, Orbán olyan rendszert képzel el, melyben jelen van a demokrácia látszatát keltő ellenzék, de ereje olyan kevés, hogy nem tudja befolyásolni az események alakulását.

Orbán egyelőre sikeresnek tűnik. Az ellenzék megosztott. Egyrészről elég nagy számban vannak jelen a képviselők között a szélsőjobb, a Jobbik emberei, másfelől a két baloldali párt sem tud egyetértésre jutni. Ráadásul egyiküket, a Magyar Szocialista Pártot is ideológiai törés osztja meg. A 384 tagú parlamentben a Fidesz-KDNP-nek jelenleg 262, a szélsőjobboldali Jobbiknak 45 tagja van. Ez a két párt gyakran szavaz együtt. Baloldalon az MSzP-nek korábban 58 tagja volt, ebből tíz most függetlenként dolgozik. A nehezen meghatározható arculatú LMP, melynek tagjai rendszerint a kormány ellen szavaznak, 15 mandátumot szerzett. Röviden, a kormány azt tesz, amit akar.

Az elmúlt másfél évben Orbán elérte, hogy a média ne jelentsen gondot. Új médiatörvényt fogadtak el, amely bár nem vezetett be nyílt cenzúrát, mégis jelentős korlátokat állított az újságírók elé. Egyszerűen félnek olyan véleményt kimondani, amiért a teljhatalmú médiahatóság súlyos pénzbüntetéseket szabhat ki, s amely az újság, rádió- vagy televíziós csatorna létét fenyegetheti. A kormányt kritizáló médiumok már ma is a csőd szélén állnak. A vállalatok nem támogatják őket reklámmegbízással, mert attól félnek, hogy nem kapnak majd állami szerződéseket, vagy másfajta zaklatás célpontjai lesznek. Az ország egyetlen liberális rádióállomásának frekvenciáját is valószínűleg hamarosan elveszik.

A közszolgálati tévé- és rádióállomások már egy ideje Fidesz-befolyás alatt álltak, de tájékoztatásuk durván egyoldalú lett a választások óta. Október 23-án például 100 000 fős tömeg tartott demonstrációt „Nem tetszik a rendszer” jelszóval. A magyar kormány által irányított MTV egy szót sem szólt róla, de a kereskedelmi csatornák sem szívesen számolnak be politikai eseményekről, félve a megtorlásoktól. Így rengeteg ember nem értesül arról, hogy mi folyik az országban.

A több évtizedes Orbán-hatalom biztosításához már csak a választójogi törvényt kell megváltoztatni, de már zajlik annak felülvizsgálata. Arra lehet számítani, hogy az új jogszabály tovább torzítja majd a választási eredményeket. Ha a legutóbbi választásokon a voksok 53%-ának elnyerésével a parlamenti helyek 69%-át lehetett megszerezni, az új törvény szerint ugyanez az 53% majd bő 75%-os mandátumtöbbséget eredményez. A választásokat jelenleg két fordulóban bonyolítják, hogy az elsőben lemaradó képviselőjelöltek a másodikban megállapodhassanak egymással az eredmény megfordításának reményében. A Fidesz tervei szerint véget vetnek a második fordulónak. Ez azt jelentené, hogy az ellenzéknek egyetlen jelöltben kellene tudni megállapodni, hogy a jelenlegi kormánypártot megdönthessék. Az ellenzék széttagoltsága miatt azonban ez nagyon nehéz lesz.

Ahogy Hillary Clinton, az Egyesült Államok külügyminisztere a liberális-szocialista ellenzékkel szervezett budapesti találkozón kifejtette, „a magyar demokrácia kulcskérdése, hogy milyen választójogi törvényt iktatnak be.” Amíg „szabad és tisztességes választásokat tartanak, a magyarok ki tudják majd fejezni politikai akaratukat.” Ez így igaz, viszont az elmúlt másfél év tapasztalataiból kiindulva nem biztos, hogy így fog történni.